Azt a furcsa kettősséget hozza a Death Stranding 2: On the Beach, mintha semmi sem változott volna, miközben mégis rengeteg. Jó ez nekünk? Az elődhöz hasonlóan erre alighanem nincs objektív válasz.
Hat év – ennyi idő telt el a Death Stranding óta. Emlékszem mekkora felhajtás volt a játék körül és talán nem is érdemtelenül. Hideo Kojima minden új munkája eseményszámba megy, ez meg ráadásul az első olyan projektje volt, aminek címe nem Metal Gear-rel kezdődik és már nem a Konami kötelékén belül jött ki (mert halálosan összevesztek). Persze csak tovább fokozták az izgalmakat a nagyon csínján csepegtetett infók, meg hogy “jézusom, pisilni kell majd a játékban”.
A fogadtatás aztán elég vegyes lett, mondhatni a szokásosan megosztó. Vagy imádták (a többség), vagy utálták a játékosok, szinte átmenet nélkül. Előbbi tábor ráadásul meglehetősen nehezen viselte, ha valaki nem ismerte el a mester zsenialitását és eltartott kisujjal, lenéző mosollyal, csak annyit motyogtak maguk elé, hogy “te ezt nem értheted”. Nos, negyven év videojátékos múlttal a hátam mögött megjegyezném, hogy de, értem…. csak nem biztos, hogy tetszik is, valamint fenntartom a jogot, hogy lehessen önálló véleményem. A saját hovatartozásomat a nagyon szűk, két véglet közé helyezném, valahová félútra. Láttam és értékeltem a játék és sztori megvalósításának minőségét (magát a történést nem feltétlenül), valamint a rengeteg ötletet és játékmechanikát, amit nem kevés munka lehetett összerakni, s ami ellenben sokszor nem feltétlenül volt szórakoztató.
Persze értem én, hogy Kojima a magányt, kiszolgáltatottságot és kétségbeesést próbálta érzékeltetni és direkt szabta ilyenre az élményt. Mindent értek, de midőn össze-vissza dülöngélő rakománnyal a hátamon botladoztam, vagy kis kavicsokban elakadó járművekkel vergődtem előre-hátra századjára, hogy túljussak egy 20 méteres szakaszon, akkor lehet nem az jutott eszembe, hogy ez zseniális és mennyire átérzem a sztorit. Pláne hogy utólag kiderült egy anekdota, ami szerint az eredeti teszterek 60%-a úgy gondolta, hogy rémes a játék, ami a sztár designert megelégedéssel töltötte el. Az a tény viszont hogy a második részt nagyon is szerették, arra ösztökélte, hogy változtasson, mert ez így nem jó. Valahogy így képzeltem el David Lynchet is, amikor a Twin Peaks modern epizódjait megalkotta, s utána élvezettel figyelte az értetlenkedő tekinteteket a térdét csapkodva (ettől még imádom).
Punk vagy sem, nekem a Death Stranding inkább volt unalmas és gyakran érthetetlen, ami azonban a legjobban szembeötlött, az a felfedezés hiánya. Adott volt egy hatalmas terep, amiben mondjuk volt content, de nagyon is irányított módon. Rengeteg időt töltöttem el azzal, hogy kipécéztem a térképen, vagy a távolban a horizonton egy pontot, hogy tuti van ott valami, hogy aztán odaérve konstatáljam: átvertem magam. Pedig tudunk olyan játékot, ahol mindez megvalósult és egészen sok (akár negatív) érzelmet tudott közvetíteni szivatás nélkül is (Red Dead Redemption 2).
Ellenben térjünk vissza a témához, mert ugye ott tartottunk, hogy megjelent a Death Stranding 2: On the Beach. Lehet csak én látom így, de a folytatás körül sokkal nagyobb volt a csend. Nem volt sok infó csepegtetés, csak jóformán a megjelenés előtt. Az eredményt látva viszont ha röviden kéne leszűrni a lényeget, akkor Kojima konszolidálódott (lehet rosszul is lenne, ha ezt olvasná). A Death Stranding 2 ugyanis sokkal befogadhatóbb, finomítottabb élményt kínál, és sokkal játékosbarátabb is.
Nem változott szignifikánsan a játékmenet, az időnk nagy részében most is futárkodunk, de nagy különbség, hogy nem kell újra kanosszát járni és megtanulni mindent elölről. A folytatás számos segítséget szinte kapásból szállít, vagyis egészen hamar jóféle járóvázakhoz, tartósabb bakancsokhoz juthatunk, de úgy egyáltalán a különféle eszközök elérhetősége és gyártása is megkönnyült. Járműveket is hamarabb kapunk, nem vagyunk tehát olyan gyakran gyalogos közlekedésre kényszerítve. Igaz ezek kezelhetősége sajnos nem sokat javult, vagyis a kavicsokban való elakadás továbbra is téma.
Ironikusan azonban nem jelenti mindez azonban azt, hogy nagyon megkönnyült volna a játék, inkább csak máshová lett helyezve a hangsúly. A természet például sokkal nagyobb szerepet kapott szereplőként is, időnként ugyanis hegyomlások, fölrdrengések, bozóttüzek, vagy éppen hatalmas esők okán megáradó folyók nyújtanak kihívást. Az ellenfelek picit változatosabbak lettek (habár a BT-k így is elveszítették kicsit a félelmetes mivoltukat) és az eddiginél változatosabb fegyverarzenállal is szállhatunk szembe velük. A “sima” shotgun és gépfegyver csak a kezdet, rengeteg eszközünk lehet és nem is igazán kell spórolni – egyértelműen akciódúsabb lett a Death Stranding 2: On the Beach.
Nagyobb hangsúlyt kapott a lopakodás, a közelharc is, ezáltal is növelve a stratégiai lehetőségeket. De nem vagyunk semmibe sem belekényszerítve, az útvonalainkat is egyedi módon testreszabhatjuk és válogathatunk, hogy inkább egy ellenfelekkel teli részen vágunk át, vagy egy természetileg veszélyesebb szakaszt választunk helyette. Akad egy nagy könnyítés is, ami pedig egy hatalmas hajó, a DHV Magellan. Ezzel a jól ismert fekete kátrányon át közlekedhetünk, gyakorlatilag ez a gyorsutazás. Ennek megfelelően a játék sokszor le is korlátozza a használatát, hogy ne csorbuljon nagyon a 35–40 órára rúgó végigjátszás. Sajnos ez érződik is – úgymond kilóg a lóláb és gyakran érezhető, hogy csak az időhúzás vele a cél.
Grafikailag szinte semmibe nem tudok belekötni, igaz nem is akarok. A Decima engine teszi a dolgát és gyakran olyan látványos tájakat varázsol elénk a maga vadregényes valójában, hogy szinte nehéz elhinni, hogy csak egy szimulált valóságot látunk. Az elődnél picit változatosabb az is, amit kapunk – az erdők, sivatagok, havas hegygerincek és a kihalt urbánus szekciók jól kiegészítik egymást és kellő változatosságot adnak. A karaktermodellek és arcmimikák részletességére nem is térnék ki, már az első részben is lenyűgöző volt az átvezetők minősége és ez most sincs másképp. A sztárparádé ráadásul tovább bővült, George Miller, Elle Fanning és Kucuna Siori (hogy csak párat említsek a gárdából) izgalmas karaktereket szállít, lesz mit nézni, még ha sztori jelenetek nagyjából ki is teszik a Death Stranding 2: On the Beach mintegy negyedét.
Na de beszéljünk kicsit a történetről is, amit ugyan szándékosan nem akarok túl sokat piszkálni, mert inkább megélni kell, nem venném el ezt senkitől, még ha arrébb is vagyunk már a megjelenéstől. Nagyjából egy év telt el. Sam Bridges immár visszavonult, Ő és Lou élik kis életüket, mikor Fragile előkerül és hoz egy mexikói melót (azt kellene behálózni, mint az első részben Amerikát). Ám a terv nem várt hatással jár és egy térkapu nyílik Ausztráliába. Természetesen előkerül Higgs is, aki most is a gonosz szerepében tündököl és a vele való torzsalkodás mellett azért a távoli kontinenst is be kell hálóznunk.
Olybá tűnhet eddigi soraimból, hogy igazán nagy gond nincs is, miért akkor a hét pont? Erre többféle válasz is van de mindegyik oda vezethető vissza, hogy szubjektíven kinek hogy tetszett az első rész. Ha bejött, akkor a folytatás is be fog. Ha pedig nem, akkor nem most fogja senki megkedvelni a Death Stranding világát. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy játékmechanikailag gyakorlatilag ugyanazt kapjuk, csak számos helyen kibővítve a lehetőségeket és egy vadonatúj sztorit. Persze van egy rakás újítás, lásd például a természeti katasztrófákat, de azért ez egy tipikus folytatás (még ha Mr. Kojima ettől a kijelentéstől is valószínűleg frászt is kapna).
WTF momentumok ugyan továbbra is akadnak a játékban szép számmal (sőt!), de annyira már talán nem képes meglepni, mert tudjuk mire számítsunk. A játékmenet “könnyítése” jót tett a Death Stranding 2: On the Beach-nek, még ha ezt soha senki nem is fogja elismerni a Kojima Productions berkein belül, hogy cél lett volna. Pedig ha csak az egyik új karaktert, a stop motion mozgással megáldott játékbabát, Dollmant nézzük (aki Sam állandó társa immár a kalandban), akkor az ő szerepe is leginkább az, hogy érthető nyelvre fordítsa a történet sokszor nehezen feldolgozható történéseit. Ami sokaknak már csak azért is kihívást jelenthet, mert ezúttal nem kapunk magyar feliratot. Azt ugye tudjuk, hogy a magyar piac kicsi, talán a Sony sem bízott az itthoni eladásokban annyira, hogy megkockáztassák, a nap végén meg ugye tudjuk, hogy az üzlet az üzlet. Mindezek mellett és ellenére fel is merülhet a költői kérdés: lesz harmadik etap?
Értékelés: 7/10
Fejlesztő: Kojima Productions
Kiadó: Sony Interactive Entertainment
Platform: PS5
