Elképesztő történelem van már a Call of Duty játékok mögött, jól emlékszem még, hogy LAN-on keresztül mennyit nyomtuk a haverokkal még a második részt. Jó volt összeülni, remek volt a hangulat, pizza, sör, beszélgetés, plusz néha nem túl kedves szavak, amikor fejlővés érte a karakterünket. Aztán mivel középiskolások voltunk, amikor már túlzásba estünk, egyikünk édesapja azzal lőtte le másnap reggel a bulit, hogy egyszerűen egyikünk gépét kihúzta a konnektorból. Mire felkiáltottam, hogy „Mi van Dávid, kifagytál?” Aztán jött a fater karcos és nagyon álmos hangja, hogy „Game over, uraim”!
Nos, a COD fejlesztői messze járnak még a játék végétől, ám az tény, hogy már a sorozat történetében hatodjára próbálják meg újabb aspektusból feldolgozni a második világháborút. A széria pedig mindig a jó oldalon állt, meglehetősen kényelmes helyzetben, hiszen mindig lehetett tudni, hogy mi azon az oldalon harcolunk, ahol a Hitler ellenes tábor ragad fegyvert. Igen ám, de azért egy idő után már nehéz újat mutatni, főleg a fanatikusoknak, akik már több élet-halál harcot is megvívtak virtuálisan. És pont ezért tűnik kicsit fáradtnak a legújabb epizód, a Call of Duty: Vanguard. Hacsak nem úgy tekintünk rá, mint egy sorozat első részére.
Persze ez is csak azért van így, mert az előzetesek, a korábbi részek alapján mindig nagyon magas szinten van az elvárás, mindenki azt hiszi, hogy az összes COD kiadás letarolja majd a piacot. És ha sokat várunk valamitől, könnyű csalódni. Ha viszont egy jó kis világháborús játékra vágyunk, akkor már teljesen más a végkifejlet.
Jól mutatja az egész játék összképét a kampány mód, ahol az ötlet és a megvalósítás között néha hatalmas szakadék tátong. A sztori a különleges erők egy csoportja körül forog, akiket a háború különböző helyszíneiről verbuváltak össze és küldtek el Berlinbe a Birodalom utolsó napjaiban. Az események egy német vonat elleni rajtaütéssel kezdődnek, a háttérben pedig heves lövöldözések közepette láthatjuk az orosz előrenyomulást. Aztán nagy hirtelen már a történet egy német tengeralattjáró dokkjának támadásába torkollik, amikor főhőseink ráeszmélnek arra, hogy létezik egy Főnix névre keresztelt titkos náci hadművelet.
Ez pedig már azonnal érdekessé válik egy második világháborús mesterlövész számára. Aztán ahogy az ember csodálja a táj kidolgozottságát, a hangulat is magával ragadja, egyszerűen vágyik arra, hogy megtudja, milyen lehet egy ilyen előrenyomulás a pokoli Berlinen keresztül. De nem ez történik, hiszen mielőtt minden úgy igazán beindulna, a csapatot elfogják a nácik, a sztori hátralévő részében pedig egy komor adminisztrációs épület alatt történik minden. Tehát nem az izgalmakon van a hangsúly, hanem a szereplők háború alatti életén, hiszen folyamatosan visszaemlékszik a játék ezekre az eseményekre. Ami nem lenne gond, csak akkor vagy fejeződjön be a harc úgy, ahogy az elején elvártuk, vagy pedig ne húzzák el előttünk a mézesmadzagot.
Persze annyira azért nem nagy a baj, mert a fejlesztők igyekeztek néhány csavart beletenni a dologba. A kötelező D-napi küldetés magában foglalja azt, ahogy az árulókkal teli normandiai erdőkbe ugrunk ejtőernyővel. Ezután pedig jöhet a hátbatámadás, a szikla tetején lévő bunkert kell elsöpörnünk az útból, hogy a parton könnyebb legyen az előrenyomulás. Már amennyire ugye könnyű lehetett, hiszen így is mészárlás lett a vége, győzelem ide vagy oda. A kampány csúcspontja viszont egyértelműen a „Sztálingrádi nyár), amely ízelítőt ad a náci támadást megelőző második világháborús város életéből, mielőtt a pokol teljesen elszabadul.
Nem minden küldetés mondható ilyen jól átgondoltnak. Például a későbbi, Észak-Afrikában végrehajtott megmérettetések szórakoztatók és látványosak, a midway-i csata viszont ennek a szöges ellentéte. Itt pont az lenne a lényeg, hogy a lélegzetelállító, és valószínűleg a játékosok által is epekedve várt légicsatákban átéljük a vadásgépek irányításának nehézségeit, izgalmait, de ez nem történik meg, hiszen folyamatosan az újabb és újabb célok teljesítésére koncentrál a játék ahelyett, hogy valóban elmélyednénk a levegőben zajló eseményekben.
Ha egyet hátralépünk, akkor látjuk át igazán a kampány mód nagyobb problémáját. Kevés lehetőséget ad ugyanis a sztori arra, hogy a speciális egységek csapatként való irányítását megtapasztaljuk. Már csak azért is kár ezért, mert egész szimpatikus és nehéz háttérrel rendelkező szereplőket sikerült összehozni, mondjuk az ciki, hogy mindig csak a saját idézeteiket hajtogatják a főhősök, ami hogy is mondjam, finoman szólva is önző megoldásnak tűnik. Azért öröm az ürömben, hogy a szereplők nagy része kap annyi fókuszt, hogy jól megismerhessük őket, így a szabotőr vagy a mesterlövész is egész magasra tud jutni a kiteljesedésben.
Kár, hogy csak két olyan küldetés van, amelyben az osztag ténylegesen együtt dolgozik. Az idő hátralévő részében csak egy börtöncellában raboskodnak, miközben a náci adminisztrátor meg mindent megtesz, hogy eltitkolja a legnagyobb hiányosságokat. A jelenetek kicsit hosszúak, néha unalmasak, túl sokat kanyarog a sztori, olyan, mintha az egész játék egy második rész előszele lenne. Ha viszont így van, akkor utólag már teljesen más megvilágításba kerül minden, mondhatni pozitívabb fényben tűnne fel a játék.
Ameddig viszont a kampány inkább egy elősztori, a többjátékos mód sokkal progresszívebb, hoz néhány átfogó változást és új funkciókat, amelyek valóban észrevehető különbségek és előrelépések a korábbi évekhez képest. Az új kiegészítők között a nevezzük úgy, pusztíthatóbb terképek állnak az első helyen. Ez nem arra vonatkozik, hogy a csatateret ripityára bonthatjuk, de bizonyos falak, ablakok és tárgyak mégiscsak szétrombolhatók, ami jelentősen megváltoztathatja az erőviszonyokat, dinamikusabb lesz így a játékmenet is. Látványos is lesz így minden, hiszen azért megdöbbentő, hogyan változik a táj akár egy bombázást követően.
Vitathatatlanul fontos újítás a Combat Pacing bevezetése, ez lehetővé teszi az egyes módok számára a játékosszámok megválasztását. Három szint van: Tactival, Assault és Blitz (ezeket inkább nem fordítom le). A Tactival inkább alacsonyan tartja a játékosok számát, ami erősen a Counter Strike élményre hajaz így, főleg a Toszkán pályán. A Blitzben már 16-48 játékos engedélyezett, így sokkal intenzívebb a játékmenet és gyakran lehet tűzharcba keveredni. Jó így folyni az árral, hogy először még taktikusabb módot választunk, utána pedig a kemény zúzásba megyünk át.
A játékmódok tekintetében a Vanguard erősen kötődik az olyanokhoz, mint a Team Deathmatch, a Domination, vagy a Champion Kill. Utóbbi esetén a játékosok két- vagy háromfős csapatokban mérkőznek meg egymással, körökre osztva a harcokat. Mindenki ugyanolyan szinten kezdi, de akik többet nyernek, a megkeresett pénznek a segítségével tudják fejleszteni a fegyvereket
A Vanguard multiplayer csúcspontja viszont a Patrol. Ez a capture and hold ismert játékformát követi, de csak egy kontrolpont van a térképen, ami véletlenszerű mozgásban van. Ez sokkal dinamikusabbá teszi a játékmenetet, hiszen a védekező csapatnak folyamatosan módosítani kell a taktikáján, hiszen mindig más támadásokkal, más irányból érkező veszélyekkel kell megküzdenie.
A Call of Duty: Vanguard többjátékos módja tehát mindenképpen szórakoztató és sok olyan móddal rendelkezik, ami napokra, hetekre le tudja kötni a játékosokat. Persze azért lehetne még pár ötlet, akár egy olyan terep, mód, amikor csak és kizárólag az alapértelmezett fegyverekkel lehetne küzdeni. És akkor jöhet a zombi mód, ami mondjuk engem sosem érdekel a sorozat egyik részében sem, de van, tehát nem lenne teszt, ha nem írnék erről is.
A Der Anfang egy Sztálingrád központjában található csomópont körül összpontosul, innen lehet elérni azokat a portálokat, amelyek különböző helyszínekre repítenek, lehet ez akár a Csendes-óceáni térség vagy éppen Párizs. Az egyiknél egy mágikus obeliszket kell kvázi tönkretenni, a másiknál egy lebegő gomböt kell megvédeni, a harmadiknál pedig a zombigyilkolás a fontos, minél többet kell lekaszabolni, mielőtt lejár az idő. Minél jobbak vagyunk, annál több elátkozott szívet kapunk, amiket aztán felszerelésekre lehet felhasználni, így kombinálhatjuk a tudásunkat, a képességeinket és a fegyvereinket is, hogy minél jobb eredményeket érjünk el. Plusz hogy minél több portált oldjunk fel.
Vegyesek tehát a tesztelőnek, vagyis nekem az érzéseim, de a játékosoknak is ilyen lesz. Nem mondom, hogy nem éri meg a Call of Duty: Vanguard, hiszen látványos, csodaszép a grafikája, vannak benne a végtelenségig jól kidolgozott részletek, plusz a többjátékos mód is jól sikerült. Egyedül a kampány mód az, ami nagy hiányosságokat hagy az ember lelkében, egyszerűen nagyobb kiteljesedést várnánk, jobban belemélyednénk néhány harcba, ehelyett gyakran vagy csak felületes eseményeket kapunk, vagy pedig nyakatekert, túldramatizált részeket. Ha lesz folytatás, amelyek kiegészítik ezt a részt, akkor a kettő együtt már egy teljes egészet alkothat, de ha nem, akkor inkább még legyenek különböző kiegészítések, hogy nyugodtan tegye le a játék végén az ember a kontrollert.
Értékelés:
Ha lesz folytatás: 8/10
Ha nem lesz folytatás: 6,5/10
