Újra elővettük a Phantom Fury-t a konzolos megjelenés apropójából, de az élmény továbbra is fékezett habzású, csak megszállottaknak való darab.
Duke Nukem “halott” (és élvezi?), helyette meg itt van nekünk Shelly “Bombshell” Harrison. Úgy fest, hogy a 3D Realms csapatának már esze ágában sincs a szőke macsót “feltámasztani” (vagyis visszaszerezni a jogokat, mert az a Gearboxnál van), inkább sztárt csináltak abból a hölgyikéből, aki anno csak társszereplő lett volna “Mr. Tesztoszteron” oldalán. De már maga a brigád sem annyira lelkes, az utódjáték fejlesztését ugyanis már nem is maguk végzik, hanem kiadták, ezúttal például a Slipgate Ironworksnek.
Ami már csak azért furcsa, mert a pár évvel ezelőtt is előzmény meg a Voidpoint műhelyében készült. Teljes a káosz nemde? Pedig van magyarázat. Mégpedig hogy amíg az Ion Fury (és DLC-je) valójában a Duke Nukem 3D hangulatát majmolta, addig a Phantom Fury megpróbál úgy tenni, mintha pont annyi fejlődés történt volna technikailag, mintha még a kilencvenes években járnánk és mondjuk a Duke Nukem Forever megjelent volna. Shelly újabb kalandja tehát továbbra is egy retró FPS, pixelekben sincs hiány, de mégis kicsit modernebbül fest, mint az előző rész, például búcsút inthetünk a papírmasé, mindig a kamera felé forduló 2D-s ellenfeleknek és objecteknek..
S a különbség nem csupán ennek mentén mérhető, hanem a koncepció is változott. Az Ion Fury egy sokkal szerteágazóbb játszótér volt, gazdagon berendezve, a Phantom Fury meg inkább egy nagyon lineáris, sok helyszínes csőjáték, ami inkább a sztorira fókuszál. Na de milyen sztorira? Hát nem éppen Oszkár díjasra. Maradjunk annyiban, hogy a cselekmény így sem a játék legfőbb erénye, s elég ha a felütést megemlítjük: Shelly egy laboratóriumban tér magához, karját egy mesterséges végtaggal pótolták, ez pedig már önmagában elég ahhoz, hogy felkerekedjen és kiderítse, ki ezért a felelős.
“Na de nem ismerős ez nekem már valahonnan?” De, simán lehet, ugyanis a PC verzió már réges rég megjelent, mi most a konzolos megjelenés kapcsán vettük elő ismét. Egyrészt hogy megnézzük a kontrolleres változat minőségét, valamint hogy egy másik nézőpontból vizsgáljuk meg a milyenségét, a részletesebb elemzés meg már olvasható volt. Sajnos azt kell mondanom, hogy a Phantom Fury konzolokon is megmaradt egy bugos játéknak. Talán kevesebb a gond, mint az április számítógépes debütáláskor, de így is bőven vannak idegesítő apró hibák, ami miatt nem egyszer kellett újrakezdenem egy részt, mert valami nem a funkciójának megfelelően működött. A save pontok is elég szabatosan vannak lepakolva, így ha elbukunk valahol menet közben, előfordulhat, hogy egy viszonylag nagyobb szegmenst kell ismét végigvinni. A performance esésekre meg nincs magyarázat, azért egy ilyen típusú stuffot a modern hardware-eknek makulátlanul kellene vinni (szerencsére azért ritkábban fordul elő).
Így azonban félve tudom csak ajánlani a játékot, mert amíg az Ion Fury egy szívvel lélekkel összerakott (de igaz, hogy nem hibátlan) szerelmes levél volt teli apró kikacsintásokkal és rengeteg tartalommal, addig a Phantom Fury inkább tűnik egy gyorsan összerakott cuccnak, ami csak meg akarja lovagolni a retró hullámot. A játék karrierje ősszel tavaly indult early accessben, s ha gonosz akarnék lenni úgy is érezni, mintha abban ragadt volna továbbra is. A 18 változatos fejezeten át tartó kaland (vannak autós, repülős részek, vagy száguldó vonaton zajló akció) így is lehet érdekes a boomer shooterek kedvelőinek, de inkább hasonlítanám egy B (vagy ZS) filmes szórakozáshoz, amiért nem kell a premier napon sietni kasszákhoz. A 8-10 órát nyújtó kikapcsolódást bőven betervezhetjük egy későbbi, őszi, nyugis időszakra, amikor folyton esik az eső odakinn, addigra talán az ára is kedvezőbb sávba kerül.
Értékelés: 6/10
Fejlesztő: Slipgate Ironworks
Kiadó: 3D Realms
Platform: PC, PS4, PS5, Xbox One, Xbox Series X|S, Nintendo Switch
