Frappáns fejtörőkre épül a Helix, ám rövid ismerkedés után hamar komolyabb kihívások elé állít, ami egyre inkább felcsigázza a játékosokat.
Egy olyan világban ébredünk, ahol látszólag egyedül vagyunk. Azonban váratlanul megjelenik egy titokzatos személy, aki ráadásul szinte megszólalásig hasonlít ránk. Azt nem tudjuk, hogy szimpla hasonmás bukkant volna fel vagy miféle szándékai vannak, de logikai próbatételek elé állít bennünket, melyek következtében fokozatosan új képességekre teszünk szert. A Helixben eme különleges talentumokkal mindig újabb és újabb feladványokat és helyszíneket fedezhetünk fel és persze speciális területekre is eljuthatunk, ahol rajzokat megkaparintva, puzzle formájában ismerhetjük meg az ügyességi játékot övező történet múltját. A készítők ennek értelmezését a játékos fantáziájára bízták, ugyanis játékunkban (a menürendszert leszámítva) nincs semmiféle szövegkörnyezet és az egész olyan, mintha egy képeskönyvvel játszanánk.
Nagyon fut mostanában a monochrome játékok szekere. Az elmúlt körülbelül másfél évben hasábjainkon is szemezgettünk néhány fekete-fehér prezentációban lévő címmel, hiszen ebben a tálalásban szimatolhattunk cicával vagy nyomozhattunk egérrel, fellázadhattunk az emberiség ellen egy aszteroidán és vérfürdőt rendezhettünk a gengszterek világában. De valójában ezek a játékok olykor más színekkel is operálnak, ami mindig valamilyen játékmenet vagy akár sztori szempontjából fontos tevékenységhez vezethető vissza. Nos, a Helix nem csatlakozik a felsoroltakhoz s megjelenítését tekintve számos helyről inspirálódott: az 1970-es esztendő tájékán kiadott francia-belga képregényeitől kezdve a ’90-es évek mangáiig több helyről nyert ihletet. A kézzel rajzolt grafika és az atmoszférikus zene hihetetlen hangulatot kölcsönöz az ötletes talányoknak és annyira elvarázsol, hogy erre igazán kevés játék képes.
A Helix kezdeti fázisában egyidejűleg mindössze egyetlen adottsággal bíbelődhetünk. Bár az agytekervényeinket fáradtabb pillanatainkban képesek megmozgatni, a felvezetés felfogható amolyan tanulási etapnak. Korlátozott ideig irányíthatunk drónt (ajtókat nyitandó kapcsolókat robbanthatunk szét velük), lárvákat változtathatunk elemmé (hogy később beillesszük azokat spéci tárolókba), előidézhetünk pallóként szolgáló téglatestet, variálhatjuk a sötét és világos színösszetételeket és még sorolhatnám mennyi lehetőség áll előttünk. A komplett megvalósításon érződik, hogy debütáló alkotásukkal a fejlesztők totálisan az egyedi élményre helyezték a hangsúlyt és mindig várjuk, hogy milyen klassz ötlettel rukkolnak elő.
A három harmadra osztott végigjátszás (nekem körülbelül 6 óra volt) során ugyebár az „első felvonásban” csak szimpla képességünket kamatoztathatjuk és váltogatásukra csak az arra kijelölt helyszínen van lehetőség. Tán először kicsit furának tűnhet, hogy valahányszor új zónába tervezünk barangolni, módosítanunk kell rajtuk, de igazából meg van a logikája és eme procedúra pusztán megszokás kérdése, plusz inkább csak akkor érdemes módosítani a dolgokat, ha titkos átjárókba is el szándékozunk jutni (megtalálásukhoz mankót is kapunk az össze-vissza repkedő bogarakkal). Viszont ahogy haladunk előre, kétszer is bővíthetjük a nálunk lévő repertoárt, tehát idővel olyan küldetéseken szorgoskodhatunk, ahol teljesíthetünk bonyolultabb feladatokat.
Régmúlttat idéző árkád gépeken platformer pályákon is mászkálhatunk, ahol csapdákat kikerülve juthatunk el a titokzatos „idegenhez”. Bevallom, e szimpla képernyős 2D-s szcénák nekem, mint a precíziós ügyességi játékok kedvelőjének szórakoztatónak bizonyult, de nem igen tudtam hova tenni őket abból a szempontból, hogy a zsáner e nyúlfarknyi integrálása egyszerűen nem illik bele. Ennek ellenére két gyökeresen eltérő befejezéssel megspékelt Helix az idei év egyik kellemes meglepetése, mert majd’ minden szempontból egyedi játékélményt kínál.
Értékelés: 8/10
Fejlesztő és kiadó: Badass Mongoose
