Ne csak láss, érezz is! Erre talán a Frank and Drake a legjobb példa: hiába tetszetős, ha belül bizony üres.
Nem tudom ki mit figyel, amikor új játékokat keres magának, de nálam meglehetősen vegyes a kép. Le tud venni a lábamról egy jó trailer, egy izgalmas gameplay, de sokszor elég meglátni csak a művészeti stílust, vagyis a külcsínt. Persze a párkapcsolatoknál is veszélyes már pusztán ez alapján ítélni és mindenki vallja is, hogy a belső értékek számítanak igazán (még ha a többség nem is gondolja komolyan). Na de mégis mi az első dolog, amit bárki megtapasztal a másikban? Igen, pár kivételt leszámítva a külső. Vagyis mégiscsak innen indul ki minden, ha máshogy nem, hát tudat alatt.
Esetünkben a Frank and Drake a rotoszkóp technológiával vett le a lábamról. Ha nem is lenne meg valakinek mit is takar ez a kifejezés, egészen biztosan találkozott vele az eredeti Prince of Persia játék hercegének animációja kapcsán, vagy Richard Linklater filmjeiben (Az élet nyomában, Kamera által homályosan, Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkor). Ha pusztán ezt az aspektusát nézzük a tesztalanynak, akkor továbbra is azt mondom, hogy izgalmas és tetszetős. Csak itt egy videójátékról beszélünk, úgyhogy más szempontokat is figyelembe kell venni, azokkal viszont nem ennyire egyértelmű a helyzet.
Valószínűleg mindenki kitalálta, hogy alapvetően kalandjáték műfajban indul a Frank and Drake, de még ennél is egyszerűbb a helyzet (sajnos), ugyanis inkább közelebb áll egy vizuális novellához. Mindez azt jelenti, hogy játékmechanikai elemekből nincs sok, a point-n-click jelleg annyiban kimerül, hogy a kiemelt tárgyakra kattintunk (amelyek szépen meg is vannak “rezegetetve” a gyengébbek kedvéért, hogy eltéveszteni se lehessen), ezen túl pedig minijátékok vannak még (pl. vetítőgép javítás, vagy oxigén palack csere az idős szomszédnál). S habár itt is vannak jobban és rosszabbul sikerült darabok, önmagában egyik sem elég ahhoz, hogy maradandó élményként emlékezzünk rájuk – épp ellenkezőleg: néha az irányítás (legalábbis kontrollerrel) rémálmokat fog okozni.
Ellenben ideje volna a narratívára rátérni, ha már kalandjáték. Frank és Drake lakótársak, de olyan fura módon, hogy egyikük csak nappal, másikuk csak éjjel éli az életét. Ennélfogva nem is találkoznak soha, hűtőre ragasztott cetliken kommunikálnak (ezek a gondolatok viszont meghatározzák a kettejük kapcsolatát). Mélyebben nem mennék bele a sztoriba, mert pont az adja a lényegét, hogy a játékban ismerjük meg, de a hat nap (és éjszaka) többféleképpen is alakulhat, ugyanis egyes pontokon valós elágazások vannak. Ennek kapcsán nemcsak több befejezés van, hanem a végigjátszások is jelentősen eltérhetnek, ezért érdemes többször is nekifutni, hogy a teljes kép meglegyen. Sajnos azonban azt kell mondjam, nem annyira izgalmas sem a cselekmény, sem az előadásmód. A történéseket jobbára monológokból ismerjük meg, valamint a szereplők végtelen napló bejegyzéseiből. Az pedig sajnálatos adalék megint csak, hogy gyakorlatilag sokszor egyáltalán nem derül ki, hogy a szereplőink miért kerülnek egymáshoz közelebb, vagy távolabb, pláne hogy számos esetben eleve csak egy lehetőségünk adódik, amit a már említett cetlikre felírhatunk és ami a kettejük kapcsolatát alakítja.
Reflektálva a kezdésre: most ha egy randiról beszélnénk, akkor azt kellene mondanom, hogy a lány stílusa nagyon izgalmas és egzotikus, de mikor elbeszélgettünk kiderült, hogy rém unalmas. Hosszútávon pedig a játékoknál is a belső ami igazán fontos. A Frank and Drake egész egyszerűen nem tudja lekötni az embert, pedig akadnak izgalmas és jó ötletei, csak hát ezek maximum papíron tűnnek annak. A sztori természetfeletti misztikumokat is tartogat, de részben az előadásmód miatt hamar érdektelenné válik az egész. A kalandjáték hívők azért adhatnak egy esélyt, de én megvárnék egy méretesebb leárazást (vagy hogy ingyen debütáljon valamelyik szolgáltatás részeként).
Értékelés: 6/10
Fejlesztő: Appnormals Team
Kiadó: Chorus Worldwide Games
Platform: PC, PS4, PS5, Xbox One, Xbox Series X|S, Nintendo Switch
