Zenés, klasszikus, de közben mégis modern – ilyen élményt kapunk a Stray Gods: The Roleplaying Musical betöltése után.
Ritkán lehet már újat mutatni a videojátékok világában, hiszen szinte minden ötletet legalább tízszer lelőttek már az utóbbi negyven-ötven esztendőben. A musicaleket azonban eleddig senki nem hozta be a képbe, legalábbis nem úgy, ahogy a Summerfall Studios. A Stray Gods: The Roleplaying Musical ugyan a címével ellentétben egyáltalán nem tartalmaz RPG elemeket, sőt igen konkrétan egy vizuális novella, de nagyon is egyedi stílusban adja elő magát.
Kezdjük a vizualitással, ami abszolút képregényes, olyannyira, hogy animációt sem kapunk igazán, inkább csak képek egymásutániságát minimális zoomolással, mozgatással élőbbé téve. A rajzstílus egészen modern és bátor, de közben realista, a hangulat pedig vagány, fiatalos. Arról van szó ugyanis, hogy egy hétköznapinak tűnő történet (Grace és társai új tagot keresnek a zenekarukba, de csalódást keltő meghallgatások után inkább lezárják a napot) furcsa fordulatot vesz. Megjelenik ugyanis egy Calliope nevű lány, aki egészen elvarázsolja főhősünket énekhangjával és kisugárzásával, de ugyanolyan rejtélyesen távozik, ahogy érkezett. Később viszont Grace újra találkozik vele, s gyakorlatilag a saját karjai közt hal meg a titokzatos idegen.
Az igazán meglepő rész viszont csak ezután következik, amikor kiderül, hogy a lány egy istenség volt, aki holtában Grace-re bízza erejét. Ezután felgyorsulnak a dolgok és főhősünknek a görög istenek tanácsa előtt kell magyarázkodnia, ugyanis azok őt vádolják meg gyilkossággal. Szerencsére valamennyire sikerül az észérveknek utat törni, ám ez is csak annyira elég, hogy hét napot kapjunk az ártatlanságunk bebizonyítására, valamint a valódi tettes felkutatására. Az egész hangulat modern köntösbe helyezi a klasszikus alapot, valahogy úgy mint anno a Baz Luhrmann féle Romeo + Juliet – Apolló, Perszephoné, Erósz, Athéné és a többiek egészen menő, mai külsőt kapnak, nem pedig az uncsi ókori ábrázolás formát.
De a lényeg nem is ez a Stray Godsban, hanem az éneklés, ugyanis a dialógusok mellett számtalan dal is a narratíva részét képezi, ráadásul nem csak színesítésként, hanem a gameplay komoly részeként. A játékmenet ugyanis nagyjából abból áll, hogy választási lehetőségeink adódnak a sztoriban, mégpedig rendszerint három út mentén, ami a kedvesség, a vagányság és az okosság (de adódik olyan helyzet is a dialógusoknál, ahol csak sima egyenrangú válaszok adódnak). Ennek mentén viszont rengeteg elágazás van, ami már szövegeknél is kihívást jelenthetett a fejlesztők számára, a dalok megkomponálásánál viszont alighanem extrán.
Gondoljuk csak el, hogy ha máshogy reagál a játékos, akkor máshogy kell a dalnak is folytatódnia, s mivel több ilyen pont is van egy-egy szerzeménynél, rengeteg változatot kellett rögzíteni (összesen hat órányi zenei rész lett felvéve, amit terveznek is később majd külön kiadni). Szerencsére profi színészek kölcsönözték a hangjukat, s habár nem mindegyikük hivatásos énekes, nem vallottak szégyent ezen a téren sem. Igazi sztárparádét vonultat fel a szereplőválogatás, például a The Last of Us Part II. három ikonikus alakját megformáló ismert hang is jelen van (Laura Bailey, Troy Baker, Ashley Johnson).
Igazán érdekes egyveleg lett a Stray Gods: The Roleplaying Musical. A gameplay ugyan minimális, inkább egy interaktív vizuális novellát kapunk, ám az elágazások (valódi választási lehetőségekkel), a képregényes stílus, a görög mitológia modern tálalása és nem utolsósorban a musical szegmensek egyedi karaktert kölcsönöznek a játéknak. Kissé különös, hogy az első kiadó, akinek pitchelve lett az ötlet, az nem merte bevállalni és kukázta a projektet, szerencsére máshol másokkal megvalósult a Covid árnyékában extra nehézségek között is, és ha egy kisebb réteget is szólít meg, úgy érzem célba ért.
Értékelés: 8/10
Fejlesztő: Summerfall Studios
Kiadó: Humble Bundle
Platform: PC, PS4, PS5, Xbox One, Xbox Series X|S, Nintendo Switch
